építészet : környezet : innováció

Tér/Metafizika - "Térfogyasztás" I.

Raab József építészmérnök vitairata

Három részben adjuk közre Raab József egyszerre elméleti és gyakorlati tanulmányát, ami komoly vitairat - vagyis inkább éles bírálat - mindarról, ami az architektúrában történt, azaz nem történt a magyar fővárosban és az azt körülvevő országban az utóbbi évtizedekben - a magunk életében. Az alábbiakban az "Életünk szűkülő tere, az építészet" címmel pdf formátumban olvasható első részből adunk közre részleteket.

Életünk szűkülő tere, az építészet
TÉR/METAFIZIKA - VITAIRAT I.

(részletek)

De vajon a posztmodern város megfelel-e a végső hivatása diktálta "kozmikus és történelmi léptékű folyamatoknak", kielégítve "az élet valamennyi dimenzióját"? A rendszerváltás forgatagában vajon jó irányban történt-e hazánkban a hirtelen szakmai fordulat? Ha a települések szakmai, politikai irányítóit és menedzsereit kérdezzük, hivatalból evidens igen az ideológiai válasz. A versenypiacban szabadságukat visszanyert és a konjunktúrában jól prosperáló privát építészeti és urbanisztikai műhelyek egzisztenciális okokból ugyancsak igenelhetik a folyamatokat. A lakosság meg két választás között úgyis el van foglalva a mindennapi betevő anyagi és szellemi fogyasztásával és ott "épül", ahol kedvezményes hitelhez juthat, többnyire a szuburbán zöld csapdában. Független elméleti kontroll alig létezik, csak a piaci finanszírozású apologéta esztétika és kritika hangos. A posztmodern téridő strukturális repedéseibe szoruló társadalom pedig ugyancsak hallgat. Egyrészt, mert sem szakmailag, sem politikailag nem beavatott a professzionalista történésekbe, másrészt, mert kénytelen a fogyasztásban kiélni magát, élet-halál harcot folytatva a térpozíciókért, kikapcsolódásképpen pedig regenerálódni próbál a felkínált telematika piacvezérelte virtuális világhálóján. A város térbeli, fizikai szerkezetébe rejtett kollektív kulturális üzeneteknek - a városi színielőadásnak - tehát nincs igazán közönségvisszhangja. Mintha a műkinccsel együtt valóban múzeumba, mauzóleumba ill. privát kollekcióba kerültünk volna. Vagy esetleg stúdiószínpadra, kellékesnek.


Az államkapitalista-államszocialista dualitás évtizedekig fennálló világrendjének globális felbomlásával a modernista értékteremtés korszaka is lezárulni látszik. Az egyetemes társadalmi feladatokra összpontosító szekularizált transzcendencia bukásával a korszellem a neoliberális piacgazdaság immanenciája és a globalizmus felé fordult. Az állami beavatkozás gyámkodásán alapuló modernizmus célratörő funkcionalizmusa és etikai megalapozottságú társadalomesztétikája a politikai eszmék avulásával a közvádlottak padjára került, vagy egyszerűen mély amnéziába süllyedt. Társadalomépítő pátoszát mára a piackonform pragmatizmus váltotta fel, amelyet az építészetben különböző divatáramlatok, technicista és organikus, urbánus és népies, kozmopolita és regionális stílusú piaci dichotómiák jellemeznek. Az eredeti modernista problémafelvetések aktualitását pedig elsodorta a posztmodern időszámítás, amelyben apologéta és önelégült módon már a "történelem végét" is bekonferálták.


A múltat végkép eltörölni kívánó neoliberális újhullám globalizmusa a virtuális valóság végtelennek tűnő kiterjesztésével, elsősorban az autós mobilizációban, telekommunikációban, informatikában és telematikában bekövetkezett technikai robbanással és a "határtalanul" kiterjesztett fogyasztással igyekszik kárpótolni a "nyitott társadalmat" "az élet valamennyi dimenziójának, a bensőséges érzelmi kapcsolatoknak" stb. elvesztéséért reális térben és időben. Valójában a közvetlen és bensőséges (tér-) viszonyok helyett mindinkább a "gép mítosza" érvényesül, gondoljunk csak az egyéb térérzékelést kizáró automobilizáció nyújtotta kvázi szabadságra és kényelemre, vagy a kifelé és befelé figyelést egyaránt ellehetetlenítő divatos ketyerék egyeduralmára, különösen az ifjúság körében.


Az ún. "nyitott társadalom" és a piacliberalizáció legyőzni látszik "Apolló demokráciáját", az egykori Bauhaus álmot. A szakralitás több száz éves visszaszorításával olyan ember- és társadalomközpontú törekvések kerültek előtérbe, amelyek a modernista pátoszban elnyerték csúcsformájukat, azonban ezek intellektuális és politikai háttere gyorsan felbomlott és feledésbe merült a harsány posztmodern agitációban. A mindenható szekularizáció ugyanakkor mindinkább teret enged a korlátlan hedonista fogyasztásnak, ami végül is a téridő fogyasztásában ölt testet - nem fenntartható módon. Vonzerejét fokozza, hogy a virtuális szabadság rafinált technikai eszközeivel, az érzetek látszat szintjén megvalósulni látszik a régi álom: az evilági öröklét illúziója a fogyasztási javak birtoklása terén csakúgy, mint a túlinformatizált tudatban.



Mindeközben a javak termelésében és fogyasztásában a város színpadán is sajátos kizsákmányolás folyik: vannak, akik számára valódi kulturális és ökológiai érték lehet a város, mint lakóhely, munkahely és turisztikai helyszín, és vannak, akiknek kárpótlásul csupán a virtuális fogyasztás élettechnológiája jut osztályrészül, beleértve az öncélúan agyonreklámozott fogyasztási javak és az automobilok, telemobilok téridő használatát is. A többség csak azért dolgozik és termel mások számára profitot, hogy a városi szolgáltatásokon keresztül virtuális szabadságot vásárolhasson magának, s abban rekreálódjon, ha tud és futja. Mindez markánsan kirajzolódik a városszerkezeti törésvonalak mentén, a látványos területi szegregációban is. A humán ökológiában mérhető területi egyenlőtlenség-rendszerek ismét a városi lét alapismérveivé váltak és a globalizációval csak tovább mélyülnek. Az ökológiai státuszokban jelentkező ingatlanvagyoni különbségek a piacliberális társadalomba való átmenet során soha nem tapasztalt látens feszültségforrásokká váltak, különösen ott, ahol az ezt kompenzálni hivatott értékarányos és környezetbarát ingatlanvagyon-adózás demokratikus intézménye ismeretlen. Különös ellentmondás rajzolódik ki: miközben a térbeli, tárgyi vagyoni különbségek már- már olyan méreteket öltenek, mint amilyenek a szakralizált rendi társadalmakban voltak tapasztalthatók, a társadalom alapeszméje ugyanakkor- tendenciáját tekintve - szélsőségesen szekularizált formákat ölt, "hála" a kor- szellem vezérelte médiapiacnak is. Ebben a kulturökológiai ollóban vajon hogyan értékelhető a "fenntartható fejlődés" univerzális követelménye? Aligha úgy, ahogyan ezt az Európa Tanács 1999. december 22-i városokról szóló határozata definiálta: "sustainable exploitation of cultural heritage". Hová vezet mindez, talán Brabant Brüsszelbe, az európai ingatlanspekuláció egykori fellegvárába?


A kiszoruló lakosság a nagyvárost övező, egyre terebélyesedő szuburbiákban keres menedéket, a belső szlömök pedig bezárulnak. A város tehát a környező zöld élőhelyek rovására kifelé tovább agglomerálódik, befelé pedig avul és degenerálódik. A belső populáció megtartásáról ugyanakkor nagyszabású fesztiválok és sportarénák gondoskodnak modern sztárokkal és gladiátorokkal, panem et circenses. Valójában kései birodalmi jelenségről van szó: a globalizáció igyekszik legyőzni az időt, meghódítani a teret - minél kevesebb sikerrel és több veszteséggel, annál nagyobb technikai leleménnyel és telematikai agresszivitással. A transzcendens távlati cél tételezése korunkban mindenesetre továbbra sem világos, az belevész valami ködös permanenciába.


Közhely, hogy települési kontext nélkül nem értelmezhető a ház, az épület. Nem csak abban a megszokott értelemben, hogy stílusjegyeit tekintve homlokzatilag hogyan illeszkedik. Az is kérdés, hogy funkciójából fakadó használati rendje, életvilága hogyan kapcsolódik az adott települési környezetbe, annak funkcionális működési struktúrájába és közösségi kultúrájába. Ez utóbbi, a genius loci kultúrája és esztétikája, etikai értelemben legalább olyan fontos, mint a ház formai jelentéstana, szemiotizált esztétikája. A kettő együttesen, egymásra épülten hatékony igazán.( "Egy olyan rend mértékét adja meg, amelyet az ember a világával egybehangzónak érez") Úgy is mondhatnánk: strukturális összhang kell, hogy legyen a ház és a település életvilága és tektonikája között. Az egyik ellentmondás akkor áll elő, ha a ház építészethez kötődő térmetafizikája atektonikus városi, települési kontextbe kerül, ami a szakmai hatékonyságát alapvetően lerontja azzal, hogy magára marad. A másik ellentmondás az, amikor a tektonikus városi szövet, a géniusz loci egységét bontja meg egy életvilág szempontból (és nem egyszerűen formailag, esztétikailag) oda nem illő alkotás. Nehezíti a kívánatos szakmai egység létrejöttét, hogy míg a (ház) építészet alapvetően a magánszektorban zajlik, (sőt a várostervezés is!), addig a városigazgatás, a főépítészet mélyen politobürokratizált intézményrendszerben tevékenykedik. A kettő közötti egyetértéshez pedig hiányzik az intézményesített kulturális kommunikáció és a kor univerzális szellemi kihívásaiban gyökerező és a piac determinizmust áttörni képes átfogóan elfogadott szakmai értékrend is. A múlt és a közel múlt (!) érdemi megértése nélkül azonban nincs kontinuitás és nincs alternatív építészet sem. Akkor csak az örökpiac permanenciája marad osztályrészül, ahol kinek- kinek az a sorsa, amit a költő Pilinszky János régen megírt: "A jelenidő vitrinében égek".


Életterünk beszűküléséhez tehát a posztmodern építészet két oldalról is hozzájárul. Szemiotikailag azzal, hogy az atektonikus, eredeti tartalmától megfosztott, kiürült formák befogadhatatlan kavalkádját zúdítja ránk. Olyan formavilágét, melynek funkcióit vagy nem éljük át, vagy nincs is velük közvetlen funkcionális és kulturális kapcsolatunk, mivel a legtöbb esetben a Tőke fényes lakóhelyeiül szolgálnak. Néhány hazai épületcsodánk már-már vetekszik a hírhedt kaliforniai Fairmont hotel fényűzésével, több tízmilliárd forintos költségvetéssel. Másrészt az építészet az újgazdag palotáival, a szállodák, irodaházak és bevásárló központok posztmodern templomaival a városszerkezeti funkción keresztül a múlt nagy alkotásait, a genius loci meglévő erővonalait is átértékeli, saját képére formálja. A téridő hagyományos tektonikájától mentesített új "kulturális" viszonylatok közepette aztán, kompenzációképpen tág tere van a város színpadán az agyonreklámozott fogyasztási javak: gépek, technikák és élet technológiák divatos fogyasztási mániáinak, amelyek csupán vonzó kvázi-tér-idő érzékelést kínálnak cserébe. A már-már teljessé váló mobilizációban, informatizációban és fogyasztásban, a telematika vezérelte regenerálódás közepette a hagyományosan közvetlen tér-idő érzékelésére és befogadására ezért sem juthat elegendő idő és tér.


Különben is az idő pénz, főként más pénze, más ideje. A szuburbanizációs zöld kampánnyal aztán csak tovább nő a függőség, ráutaltság a technika és telematika piac vezérelte eszközeire. Ami a "zöldben" történik, az a településtervezés és a városépítészet egykori panelépítéssel mérhető csődje. Az építészet skizofréniája, hogy külön tervez épületeket, épületbelsőket a fizetőképes funkciók számára, lemondva a spekulatív ingatlanpiac érdemi szabályozásáról (mert a településrendezés mai formájában nem az), és külön tervez látvány-külsőket turistáknak, járókelőknek, akik a pénzfunkciós helyekről éppúgy kiszorulnak, mint az óegyiptomi szentélyekből a tömeg, ezzel is fokozva életterünk dimenzióvesztését és degenerálódását. Életterünk beszűkülése a "nyitott társadalom" gyors expanziója idején természetesen általános globalizációs jelenség. Kultúrtörténeti értelemben azonban a gazdaságilag hatalmas (privát) pénzeszközöket mozgósító építészetben és városépítészetben szűkül be a leglátványosabb, legérzékletesebb manifeszt módon. A "kőbeszéd" egyebek mellett erről is szól, és nem csak vájt fülűeknek.

Raab József

vélemény írásához jelentkezzen be »