építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

"Mélyen érint minden, ami az országgal történik" - Csomay Zsófia

Mi volt az építészek szerepe egykor és mi a helyzet ma? Milyen lehetőségekkel, kihívásokkal néznek szembe az építészhallgatók az egyetem után? A korszakokról, generációkról, emberi tartásról és az építészet jelenlegi helyzetéről beszélgettünk Csomay Zsófiával.

Kiss Erika (KE): Tavaly több elismerést is kapott: a Média Építészeti Díján mesterként köszöntöttük és a Prima Primissima jelölés is komoly szakmai elismerést jelenthetett Önnek. Ismert, hogy nem szereti, ha ünneplik, noha ezek az elismerések komoly visszajelzések a szakmai sikereit illetően.

Csomay Zsófia (CsZs): Igen, mindig örömmel tölti el az embert, ha megemlékeznek róla, ez azonban sokarcú lehet. Ezek a jelölések bennem elsőre negatív érzést keltettek, mert úgy éreztem, hogy „leírnak”.

KE: A Média Építészeti Díja Mesterek köszöntése kapcsán olyan építészeket köszöntünk, akik egy komoly szakmai ívet rajzoltak már meg, semmiképp sem egy pálya végéről szól. Sőt, a „mester” szó Önnél utal az oktatói tevékenységére is, hiszen generációk kerültek ki a keze alól és váltak komoly, elismert építészekké. A szakmai életéhez mindez mennyi pluszt ad?

CsZs: A tanítás szoros kapcsolatot teremt a gyerekekkel, bizalmi viszony alakul ki köztünk. Ezt tükrözi az is, amikor egy tervet beszélünk át, akkor ez a fiatal a legbensőbb gondolatait mondja el. Ez olyan, mintha meztelenre vetkőzne. A lényeg nemcsak az - és ez nekem nagyon jó érzés -, hogy sok embert szerethetek, hanem a gyerekeken keresztül érzem azt, hogy mi minden zajlik ma a világban, hogyan módosult és hogyan vett más irányt a hagyományos építészet, hogy melyek a világ valóságos problémái. Figyelek, és mélyen érint minden, ami az országgal, a várossal történik. Annak ellenére, hogy jóval idősebb vagyok náluk, mégsem érzem magam annak, mert van bennem még erős kíváncsiság, közlési vágy, ami velük valóságos párbeszéddé alakul. Én egy klasszikus építész világban nőttem fel, ami nyilván már messze van a „klasszikustól”, de a mai építészléttől sokban különbözött. Ez egy őrült fontos dolog. Nemcsak az építészetről alkotott felfogásunk, az építészet világa, a megfogalmazott vagy éppen a ki nem mondott igények tökéletesen mások, mint ötvenévvel ezelőtt, hanem mást jelent ma építésznek lenni.


Csomay Zsófia - fotó: Turós Balázs



KE: Mi volt egykor az építész szerepe?

CsZs: Régen egy tökéletesen klasszikus, hierarchikus, majdnem feudális rendben keletkezett egy ház. Ez vagy megbízás végett épült fel, vagy mert egyszerűen elhatározták, hogy építenek és értékesítenek. Erre példát a családomból is tudok: nagyapám építőmester volt és a két fiával - egyik építészmérnök, másik gépészmérnök - építési vállalatot működtetett. Ez egy szellemi és gazdasági bugyor, egy zárt, lényegileg a középkorhoz hasonlatos rendszer volt. Amikor az összes ilyen típusú céget államosították, beleértve az építőipart és a tervezőirodákat is, akkor az építészek a szaktervezőkkel együtt nagy közösségekbe csoportosultak. Létrejött a KÖZTI, az Iparterv, a Lakóterv, amelyek több száz fős nagyvállalatokként összegyűjtötték az embereket, a tudást, mindazt, ami egy ház létrehozásához szükséges volt. Mivel vállalaton belül együtt volt mindenki, óhatatlanul kialakult egy szakmai viszony - nemcsak az építészek, hanem a társtervezők között is.

Ezeknek a cégeknek mind volt saját identitásuk, ami egyrészt a profilból, másrészt az ott működő alkotó építészek habitusától és a vállalat vezetésétől függött. Valamiféle szellemi rivalizálásról is volt szó. A KÖZTI és az Iparterv versenyéből egyértelműen az Iparterv került ki győztesen, és ez nemcsak a cég, de az építészek személyes büszkesége is volt. Egy építész magáénak érzi a házat, amit megtervez. Az az ő szellemi terméke és azt akarja, hogy ha felépül, akkor az olyan legyen, amit megálmodott. Emiatt iszonyú sok mindent képes eltűrni. Hogy mit nevezhetünk tűrészónának? Ezeknél a vállalatoknál pl. kevéssé voltunk megfizetve és bizony volt egy olyan szellemi feudalizmus, hogy a főmérnök és az igazgató beleszólt, kvázi kényszerített építészeteket bizonyos dolgok áttervezésére. Ezzel együtt mégis hihetetlen biztonságban érezte magát az ember. Mindig volt a háta mögött egy csapat, így, ha bárki, bármit elszúrt, nem egyedül vállalta a felelősséget, hanem megmozdult az egész vállalat, és mindenkinek érdeke volt a hiba kijavítása. Sok szó esett magáról a szakmáról is az építészek között, folyamatos párbeszéd zajlott közöttünk. 1970-ben újraindították azt a Mesteriskolát - Fiatal építészek Köre –amit ‘53-ban id. Janáky István alapított és olyan nagy építészeket gyűjtött maga köré, mint Jánossy György, Farkasdy Zoltán és Zalaváry Lajos. Ezt a Mesteriskolát ’56 után politikai nyomásra megszűntették, majd ’70-ben indulhatott újra, Fiatal Építészek Köre néven dr.Vámossy Ferenc vezetésével. Feri jelentős ember volt: oktató, könyvíró, egy jelenség. A legtipikusabb Kádár-rendszer kellős közepén állt ennek a szellemi műhelynek az élén, ahová mindenki be akart kerülni.

KE: Ahová Ön is bekerült...

CsZs: Igen. Rengetegen jelentkeztünk, de az első turnusba akkor csak 30 embert vettek fel. Én Janáky Pistával és Reimholz Péterrel jártam együtt. Akkor már a KÖZTI-ben dolgoztunk, a Mesteriskolát a vállalatok finanszírozták. Sok szabadságot kaptunk, voltak pályázatok, feladatok, meghívott külföldi előadók, hétvégente szakmai és - természetesen - külföldi utak, ingyen. A Mesteriskola egy olyan közeget szült, ahol napirenden volt az építészetről való beszéd, ahol sokat foglalkoztunk az építészet elméleti részével. Péter, a férjem, és Janáky Pista kifejezetten író, gondolkodó emberek voltak. Az ő felszólalásaik és előadásaik, a felvetéseik mindig nagy port kavartak, és őrült viták folytak a mesterekkel. Amikor a mi mesteriskolás turnusunk ‘72-ben véget ért, akkor Sylvester Ádámmal még évekig működtettünk egy Fiatal Építészek Stúdiójára keresztelt kis stúdiót, amit azért csináltuk, mert hiányzott az a közeg, ahol ezek a viták zajlottak. A Mesteriskola, még ma is megy, de már nagyon másról szól.

KE: Akkor ez annak idején egy szellemi műhely volt.

CsZs: Hajszálpontosan az. Már létezett a Bercsényi folyóirat, amiben megjelentek ezek az írások. De ahogy az ország kezdett áttűnni a szigorúbb Kádár-rendszerből egy enyhébb korszakba, ez a szellemi vonulat egyre csökkent.

KE: Hogy is volt akkor az építész lét és most hogy is van?

CsZs: Három gyerekem van, a szakmai életem zömmel akkor indult, amikor a legkisebb gyerekem már nagyobb lett. A gyerekek mellett is mindig dolgoztam, Péterrel, a férjemmel is, így nem estem ki a szakmából. Az a fajta rémület, ami ma egy egyetemet elvégzett gyereken van, az én időmben még nem volt. Ma a fiatal számára kihívás, hogy olyan helyre kerüljön, ahol szellemileg megfelelő munkát kap – ilyen kevés van. Rémület azért, hogy meg tudjon élni. És rémület azért, hogy kapjon olyan munkát, amiben bizonyítani tudja, hogy mire képes. A mi időnkben ilyenről szó nem volt, mert rengeteg munka volt. Az ember bement a tervezőirodába és volt munkája.

KE: A mai végzősöknek nehezebb?

CsZs: Nehezebb és könnyebb. Hozzánk képest szabadabbak, ugyanakkor az egykori szellemi műhelyek megszűnése miatt magukra vannak hagyva, egyénileg kell megpróbálniuk érvényesülni. A gyerekek verbálisan próbálják tisztázni azt, hogy mi is a helyzet ezzel a szakmával, ami gyökeresen megváltozott. Régen az építész fontos ember volt, ő találta ki a házat. Amikor kiment egy építkezésre – én még akkor is kimentem, amikor várandós voltam - megvolt a helye, volt szava. Ez ma nagyon nincs így. Ezt a helyére kell tenni.

KE: Mi minden állhat amögött, hogy a szakma elvesztette ezt a kiemelt szerepet? Mettől-meddig tart ma az építész szerepe, jogköre?

CsZs: Nincs minisztériumunk. A szakmának nincs gazdája. Régen az Ybl-díjakat az építésügyi miniszter vagy a miniszterhelyettes adta át. Ez szimbolikusan is őrület. Bármilyen építésről legyen szó, akár egy kalyibáról is, az egy tett. Minden szempontból egy verejtékes munkával előállított produktum. Sajnos az építés adminisztrációs rendszerét is úgy alakították át, hogy az építész nem azon a helyen van, ahol lennie kellene. Csak egy apró példa: a Kiemelt Kormányzati Beruházásoknak nem kell zsűribe menniük, holott ezekből nincs kevés, és ezek nem földszintes vityillók. Ezek várost - és környezetet formáló momentumok. A helyzetet rontja, hogy hoztak egy olyan rendeletet, hogy a tervezés és az építési engedély megszerzése után a kivitelező bárkivel megcsináltathatja a kiviteli tervet úgy, hogy az építésznek de facto nincs igazi szerepe. Azt mindenki tudja, hogy ha az engedélyezési terv és a kivitelezési terv között a projektnek nincs gazdája, nincs ott az, aki tudja milyennek kéne lennie a háznak, ha nem maga az építész viszi végig a tervet, hihetetlen mennyiségű rombolást lehet elvégezni. És ezek meg is történnek. Ez egyrészt azért van, mert aki átveszi a tervet, az már nem ugyanazzal a szívvel csinálja, neki az nem több egy geometriai feladatnál. Másrészt egy kivitelezési vállalat érdekei messzemenően különböznek az építész és a használó érdekeitől.


Csomay Zsófia - fotó: Turós Balázs



KE: Az építészek és maga a folyamat is atomizált?

CsZs: Igen. Nincs hova kapaszkodni, nincs hova menni. Ez így nem jó. Az építészeket nem kérdezik meg a döntéseknél. Régen, amikor elődjeink a várost ilyen szépre alakították, a döntések meghozatalába masszívan bevonták az építészeket.

KE: Mi a szerepe ma egy főépítésznek, mennyire van beleszólása a döntésekbe?

CsZs: Nincs ráhatása, nincs jogosítványa, vétójoga, mert a műszaki osztály és a törvények döntenek helyette. Itt tulajdonképpen nem a főépítészről kell beszélni, hanem szükség van egy olyan szervezetre, mint amilyen anno a Városszépítő Egyesület volt. Itt van például a toronyház probléma vagy a Clark Ádám téren felépült hotel. Ez a ház 4 darab pályázat után úgy épült meg, hogy az építész egyenesbe megkapta a megbízást, és megépítette valakinek, akinek tetszik. Nem tudom, hogy volt-e zsűriben, de azt gondolom, hogy egy ilyen ház megépítése lényegesen nagyobb gondosságot igényelt volna a városban elfoglalt helye miatt. A tervezés előtt érdemes lett volna az egész teret átgondolni, megvizsgálni, hogy mi és hogyan építhető itt. Célszerű lett volna egy meghívásos tervpályázat kiírása öt vagy tíz kvalifikált építész részére, és megnézni, hogy ők mit gondolnak erről a térről és erről a házról. Az, hogy egy ilyen telket így építsenek be, nem lett volna szabad megengedni.

A világban az építészek szerepe túlmutat azon, hogy a saját maga által megtervezett ház építését is végigkövetik, mert ők találják ki, hogy mit kellene csinálni. Nekik vannak ajánlataik, mert egy jó építésznek van technikai felkészültsége, intuitív képessége, műveltsége és rálátása a világra, ami fontosabb és jobb eredménnyel kecsegtet, mint amikor gazdasági és politikai akarat mentén történnek a dolgok. Bármelyik nyugati államban felhasználják az építészek ötleteit, támaszkodnak, hallgatnak rájuk. Tehát olyan beruházásokba is bevonják őket, amiket nem ők fognak tervezni.

KE: Egy 2005-ös interjúban az építészeti érték fontosságának háttérbe szorulásáról beszélt. Hogyan változott ez mostanra?

CsZs: Sokkal rosszabb. Régen egyértelmű volt mindenki számára, hogy mi az érték. Ez ugyanolyan, mint a stílus – nemcsak az építészeti, de az életstílus vagy a viselkedés, ami követendő példaként áll a gyerekek előtt. Majdnem ugyanígy van a felépülő házak milyensége és az építészeti döntések tekintetében is. Beszéljünk csak a minden városi polgár által érzékelt padokról, amiket a közterekre kiraknak. Beszéljünk a járdafelhajtókról, a járdaszegélyekről és az utcaburkolatokról. Kétszáz évvel ezelőtt egy város el tudta dönteni, hogy minden egyes járdaszegély gránitból legyen, és minden egyes felhajtót egy tömbből faragjanak ki. Ma ezzel senki nem foglalkozik, az eredmény riasztó. Ha valaki csak ebből a szempontból nézi meg a várost, átmegy a Lánchídon, az MTA és a Clark Ádám tér között, szembetűnő, hogy néznek ki a járdák, a korlátok, és egyáltalán a város aljnövényzete. Tragikus. Az a baj, hogy ha erről nem gondolkodik olyan, akinek erről gondolkodni kéne, akkor az emberek azt gondolják, hogy ez a normális. Ha nincs mögöttük szellemi munka, az baj. A szellemi munka mindig egy átgondolt és valami mentén lévő, konzekvens dolog. Annak mindig ereje van.

A szakma legalább három, karakteresen különböző szálra szakadt. Az egyik szál az, amikor tektonikus úton, téglából, kőből, betonból építenek, úgy ahogy régen. A másik a sztárépítészet. Ennek eredményeitől mindenki elájul, de általában erkölcsileg hamar elavulnak. Ezek az épületek egy-két évig harsognak, hihetetlen mennyiségű pénzből épülnek fel, majd elvesztik a szellemi aktualitásukat és majdnem hogy a város számára nyűggé válnak. A harmadik az, hogy maga az a folyamat, beleértve a gyártási technológiát, az anyagok újdonságát és a számítógépes tervezés lehetőségeit is, egy olyan utat nyitott meg, melynek nincs még nyelve. Ezek az anyagok, amiket nagyon szeretünk mostanában beépíteni, általában csúnyán öregszenek, ideiglenesek. Egy téglaház ötszáz év múlva is téglaház, legfeljebb kicsit át kell festeni vagy kifugázni, de ezek az anyagok eleve nem földbe gyökerezett építmény-karakterűek, már a tulajdonságuknál fogva sem, hanem inkább tárgyak. Olyan tárgyak, amiknek cserélni kell a ruháját - vagy esetleg önmagát -, ha más funkció költözik bele. Nagyon más a tartalma és nem alakult még ki egy olyan nyelv, ami konform tudna lenni egy várossal. Ennek egyébként a legszembetűnőbb példája a Bálna, amit jelként képzelt el az, aki iderakta. Ez egy érdekes és nagyon klassz jel, eltekintve attól, hogy a szerkezete és az anyagok miatt nehéz lesz fenntartania magát. Egy ilyen házat gondozni kell. Egy olyan épület megépítését, ami megváltoztatja a városképet, hosszú átgondolási folyamatnak kell megelőznie. Az eredetileg ott álló raktárházaknak ereje volt, gyönyörűek voltak, és azt a funkciót, amit az új épület kapott, ezek is be tudták volna tölteni. Azt gondolom, hogy ez egy hibás lépés volt, és egyértelmű, hogy a Bálna nem akar kétszáz évig itt lenni, ezt fizikailag sem fogja bírni.

KE: Ez azt is jelentheti, hogy létezik eldobható építészet?

CsZs: Igen. Csak az a baj, hogy ez egy kicsit drága mulatság: ráadásul az emberek pénzét beleépítjük valamibe, ami később nem térül meg. Fenntarthatatlan, elveszti funkcióját. Ez felelősség. Az építész felelőssége nemcsak a jelenre, hanem a jövőre, a társadalomra, a fenntarthatóságra és még sorolhatnám, hogy mi mindenre vonatkozik. Az építészet egy rendkívül komplex világ.

KE: Hogyan adható át mindez a fiataloknak?

CsZs: Ők elég érzékenyek szociálisan. Mindig Jože Plečniket hozom fel példának. Ő egy szlovén építész, aki szerzetes életet élt és fantasztikus dolgokat csinált. Egész Ljubljana az ő keze nyomát viseli. Az ő művei még ötszáz év múlva sem fognak elavulni. Az ilyen építészeknek az élete és a hivatása egy volt. A mostani fiatalok nagyon tudnak dolgozni és nagyon tudnak éjszakázni, fantasztikus produkcióik vannak, de mindemellett ugyanannyi az élvezetek keresése is. Ez korszellem, ami ellen nem lehet hadakozni. Persze, ha valakiben van hivatástudat, az mindent megold.

KE: Milyen projektek foglalkoztatják a fiatalokat?

CsZs: Nemrég voltak nálam diplomázók, akik nagyon érdekes dolgokat csinálnak. A Körút mellett kiszúrtak egy sávot és ezekkel a tömbökkel foglalkoznak. Az egyikük lakást, a másikuk munkahelyet, majd egy temetőt tervez oda. Közterekkel foglalkoznak, de masszív vizsgálatot végeztek előtte. Teljesen önként, elméleti alapon csinálták. Egy másik végzősöm a munkahelyek és a lakások átalakulásával foglalkozik. Azt gondolom, hogy a fejlesztőknek érdemes lenne a tehetséges, a felelősen gondolkodó, komplex szemléletű fiatalokkal együttműködniük.

KE: Mi az, amit mindenképp fontosnak tart átadni az új generációnak?

CsZs: Az emberi tartást és a tisztánlátást, ezek elengedhetetlenek a döntéseknél. Az, hogy miben és hogyan vesznek részt, jelentős következményekkel járhatnak.

KE: Tanít és tervez, ezek mellett mennyire jut idő a saját kedvtelésekre vagy az unokákra?

CsZs: Nagyon-nagyon elfoglalt vagyok. Már nem tudok annyi mindent csinálni, mint régen, már nem tudok négy óra alvással létezni. Érzem, hogy nem vagyok fiatal. Régen nagyon szerettem futni, ez ma már nem megy. A zenét szintén nagyon szeretem, az életem része. Már gyerekkoromban is rengeteget énekeltem, zeneiskolába jártam, ismerem a kottát, a főiskolán tagja voltam - Zoboki Gáborral - a Momento Kamarakórusnak. Amikor harmadikosok voltunk, zenetörténet órán alakult ez a kis - akkor tíztagú - kórus, ma már többen vagyunk, és a MOME-n próbálunk. Szoktak koncertjeink lenni, egy tüneményes, aranyos karvezetőnk van – Sziklás Tünde. Noha sok a tennivalóm, mindig van időm hangversenyre járni. Most született meg a 11. unokám, akivel elég sokat vagyok.

KE: Gratulálok! Ez már egy focicsapat!

CsZs: Hét felnőtt fiú és négy kislány. A fiúknak mind van lakáskulcsa hozzám, egyetemisták és buli után jönnek vacsorázni, úgyhogy körül vagyok véve fiatalokkal itthon is.

KE: Követi Önt valamelyik unoka a pályán?

CsZs: A hét fiú közül egy építészhallgató, de az egyik lányom, az egyik vejem, az unokahúgom (Jánossy Johanna), az ő férje (Lente András) és az egyik gyerekük is építész.


Csomay Zsófia, Huszár András - fotó: Turós Balázs


KE: Van olyan dolog, ami a szakmája miatt kimaradt az életéből?

CsZs: Megtanultam volna több nyelvet is rendesen. Mi még oroszul tanultunk, akkor nagyon jól tudtam és szerettem is. Kislánykoromban az anyám németül taníttatott, de feljelentettek minket, hogy imperialista nyelvet tanulok. Szívesen megtanultam volna olyan szinten, hogy pl. Goethét eredeti nyelven olvassam. Ez kimaradt, ez nagyon hiányzik. Szívesen utaztam volna többet, de amikor már lehetett volna - 33 éves koromig még Jugoszláviába se mehettem, nemhogy Ausztriába -, akkor mindig volt fontosabb a növekvő család miatt. Hamar szültek a lányaim, jöttek az unokák, így elgondoltuk Péterrel, hogy nyáron legalább másfél hónapot együtt vagyok a gyerekekkel. Mindig lementem velük a Balatonra. Először béreltünk egy veterán kis vityillót, utána fillérekből vettünk egy telket Balatonakarattyán, ami egy dzsumbuj volt. Kölcsönkértünk fűtől-fától, hitelt vettünk fel, és a ház elkészült. Hát ilyenek miatt nem mentünk nyaralni külföldre.

KE: Van személyes hitvallása?

CsZs: A legfontosabb az, hogy az ember higgyen abban amit, csinál. Hogy ez a hit ne legyen hamis. Fontos, hogy legyen egy elv, ami alapján dolgozik és ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mi is az. Van olyan építés az életemben, amit talán nem kellett volna elvállalnom, de utólag azt mondom, hogy nagy tanulság volt, és végül nem romboltam vele. Mostanra tapasztaltam meg azt (MOME Műhelyház, műteremház tervezésénél), hogy ha az ember elvek alapján teszi a dolgát, akkor az az iszonyatos prés ellenére is segít a kontrollált működésben. Nekem egy házzal kapcsolatban az a legfontosabb, hogy a környezetét ne rombolja és a ház önmagában konform legyen. Ez azt jelenti, hogy nagy munka, hogy egy ház kívülről befelé nézve mindig ugyanarról szóljon. Van olyan ház - például egy cirkusz -, ahol ez nem érvényes, de ha azt akarom, hogy egy ház fokozatosan belépve, a kis lépték felé haladva mindig ugyanarról szóljon, az nagy és átgondolt munka. Amikor elkészül, csak annyi látszik, hogy nagyon egységes. Majdnem az unalomig az. És a munkát az ipar kínálata (ajtók, ablakok, burkolatok) sem könnyíti meg. Az etika nemcsak a nagy döntéseknél, hanem a kisléptékű munkamozzanatoknál is fontos. Ez a munka nincs megfizetve, ha az ember tényleg azt akarja, hogy minden tökéletes legyen. 

Bízom a mostani generációban, mert okosak, komplexen gondolkoznak, és ezt a fordulatot, amire nagy szükség lenne, hogy ezt az általad eldobhatónak nevezett építészetet elhagyhassuk, ők véghez tudják vinni. Csak remélni tudom, hogy ráéreznek arra, hogy a szellemi műhelyekben értékes gondolatok születnek, és ezekre ma szükség van, hiszen velük komolyan tudják formálni az építészetet, ezáltal a jövőnket, a környezetünket. 

Kiss Erika

 

2 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »