építészet : környezet : innováció

"Megfogod az időt" - Batár Zsolt

Gyerekkora óta a fotográfia bűvöletében él, egy időben természetfotókat is készített, de Batár Zsoltot mindannyian az ország építészeti remekeit bemutató fotóiról ismerjük. Vajon milyen géppel dolgozik? Mit jelent számára a fotográfia és az architektúra világa? Motiváció, épületek, kütyük, lélek. Új sorozatunkban Ferencsák Dávid mutatja be az ország építészeti fotográfusait. 

Ferencsák Dávid (F.D.): Hogyan kezdődött a kapcsolatod a fotográfiával? 

Batár Zsolt (B.Zs.): Én ezt már nagyon korán eldöntöttem. Nagyjából 10-11 éves voltam, amikor az iskolai fotószakkör elkezdődött, és már akkor tudtam, hogy nekem ez tetszik. Az angoltanár tartotta, aki tudott laborálni, hárman jártunk hozzá. Apám szülész-nőgyógyász volt, de őrületes fotórajongó, lelkes amatőr. Lefotózott mindent. Nagykállóban született, és a nagybátyja volt a falusi fényképész, így édesapám ott segédkezett a műtermében.

F.D.: Milyen eszközökkel dolgozol?

B.Zs.: A digitális világban én egy Sinar kamerával és hátfallal kezdtem el fényképezni. Az a klasszikus fotográfia, hogy állványra teszed, fejjel lefelé van a kép, élesre állítom, leveszem az üveglapot, felrakom a digitális hátfalat, és akkor azzal fényképezem. Most már egy 10 éves eszköz a digitális hátfalam, lassú, sokkal lassabb, mint egy Canon. Nehézkes, de a mai napig jobb képet csinál, mint a Canon, 16 bit a színmélysége, tehát négyzetesen több számmal tudod variálni az utómunkában. A pozitívuma, hogy ez egy nagy cucc. Nem az van, hogy odaállítod a kamerát és elkattintod, hanem előtte már jól kitalálod, hogy mi az a pont, ahonnan fényképezni akarsz. Milyen magasról, milyen közelről? Jobbról vagy balról? Mert ott van ez a gép, és gyakorlatilag te nem a saját szemed előtt vagy, hanem benne vagy ebben a térben. Kicsit mintha részévé válnál ennek a fotónak, ami ugyanígy van a tükörreflexes géppel is, de saját magamon is érzem, hogy nagyon felgyorsít.

Nem mindegy, hogy milyen optikát használ az ember, a nagylátószög húzza, a teleobjektív összenyomja. Tehát fontos a gép, de a kép alapvetően a fejedben születik meg. Sok év tapasztalat után már azonnal megtalálom a nézőpontot. Nem szükséges hozzá nézelődnöm.


Munka közben



F.D: Mi alapján látod azt a nézőpontot?

B.Zs.: Ez nagyon jó kérdés. Mindig van egy saját döntés, de nagyon szeretem az ortogonálisat, a középpontosat, a szimmetrikusat. Tegyük hozzá, hogy ez hatásos is. Olyan képet ad a térről vagy az épületről, ami - úgy szoktam mondani – egy vadnyugati westernhőssé, egy herová változtatja a témát. Én már csinálom ezt 25 éve, és arra kellett rájönnöm, hogy bizonyos helyzeteket nem tudsz lefotózni, csak bizonyos eszközökkel, ami fizikai adottsága a fotónak, például olyan szűk a látószög, olyan messze van, olyan nagy, olyan kicsi, stb.

Az a tevékenysége az agyamnak, amelyik a képkészítéssel kapcsolatos, az egyfajta meditáció. Olyan nyugalom fog el közben, hogy nem érdekel semmi más, felőlem akár az angol királynő is állhatna ott, amellett, hogy nyilván megadnám neki a kellő tiszteletet. Hallottam egy távol-keleti meditációs módszerről, aminek az a lényege, hogy geometrikus formákat, négyzeteket kell előre megadott módon rajzolgatni, egy kicsit ahhoz tudnám hasonlítani.

Elhagytam a Sinart, noha megvan, és nagyon szeretnék még dolgozni vele, teljesen más a képi világa, de valahogy a mindennapi munkában, a napi rutinban úgy érzem, hogy egy képgyártóvá váltam. Szívesen csinálnék kevesebbet, de tartalmasabbat. Nagy formátumú klasszikusból átmentem a gyors képkészítés irányába, de most is ügyelek arra, hogy shiftelhető optikát használjak, tehát el tudom tolni, ha akarom. Lehet digitálisan is csinálni, de véleményem szerint, aki e nélkül csinál épületfotográfiát, az vagy zseni, vagy nem jó. Én meg ilyen kütyübuzi vagyok, imádom az eszközöket szétszedni, összerakni, kombinálni.


A fotográfus háza - építész: Turányi Bence - fotó: Batár Zsolt


A fotográfus háza - építész: Turányi Bence - fotó: Batár Zsolt



F.D.: Mennyi szabadsága van az alkotónak ilyenkor?

B.Zs.: Maximális. Visszatérve a nézőpontra, az egyedül rajtam múlik. Régebben a film anyaga meghatározta a munkánkat, de most már ebben is nagy szabadságunk van. Egy teljesen sötét képből tudunk csinálni egy egészen másmilyent.

F.D.: Milyen az építészekkel dolgozni?

B.Zs.: Nagyon jó. Ők mérnökművészek. Ez egy olyan jó párosítás, ő nem tud olyan módon alkotni a napi rutin során – engedélyeztetés, megrendelővel való kapcsolattartás, stb., mint én. Bár szeretne, ő egy alkotó ember, aki ennek a rengeteg kritériumnak megfelel, végigcsinálja, és emellett még mérnök is, aki pontos, precíz, és határozott elképzelése van a térről, annak megtöltéséről.

F.D.: Van kedvenc építészed?

B.Zs.: Nagyon szeretem Le Corbusier-t és Richard Neutrát. Zaha Hadid esetében nem tudom eldönteni, mert bizonyos művei nagyon látványosak és szépek, de kérdés, hogy nem öncélú-e? Es egyébként meg miért ne legyen az, mivel megváltozott a környezet, amiben az építészek alkotnak. Nagyon szeretem a japánokat, például Kengo Kumát. De szeretem Santiago Calatravát is, jártam Lisszabonban, láttam a pályaudvart, lenyűgöző térélmény. Ami nagyon tetszik az építészetben, az a Bauhaustól az érett modernig tartó vonulat, letisztult, itt két vonal, ott három vonal, és kész, és ugyanolyan modern, mint 70 éve.

Nagy kedvencem Mies van der Rohe Farnsworth háza, az az én világom. Szentiványi János barátom - ő is épületfotós - szokta mondani, hogy a természetben nagyon ritka a szimmetria, valahogy nagyon megnyugtató tud lenni, ha a természet nagy összevisszaságában megjelenik egy ilyen egyszerű, hófehér forma. Szeretem a rendet, még a postán is rendbe rakom a prospektusokat, ha szét vannak szórva.

A másik, a nagy csoda, Frank Lloyd Wright, aki száz évvel előzte meg a korát, mint egy időutazó. Ő olyat alkotott minden téren, amik időtlenek, ez nyilván minden építész és művész vágya. Ez az építészet non plus ultrája, hogy olyan épületeket emeljenek, melyek 50-100 év múlva is állnak. Az az érdekes, hogy ha körülnézek, vajon miért nem épül minden egyes ház ebben a szellemben?


Thyssenkrupp, Jászfényszaru - fotó: Batár Zsolt


Szent György templom, Debrecen - építész: Győrffy Zoltán - fotó: Batár Zsolt




F.D.: Miben különbözik az épületfotózás más művészeti ágaktól?

B.Zs.: Néha még az is kérdéses számomra, hogy amit csinálok, vajon művészet-e. Ez alkalmazott fotográfia, nem öncéllal készül, hanem megrendelésre. Egy időben csináltam természetfotókat a nagy formátumú Sinar kamerámmal. A természetfotó esetében az ember kiválaszt egy motívumot vagy egy helyszínt, de az épület az adott és mozdulatlan. Mindamellett mindig azt próbálom átadni, hogy milyen az, amikor itt vagy a helyszínen, hogy hűvös van vagy épp beszélgetnek. Ezért szeretem nagyon az alakokat a képen.

Amikor a Marriott Courtyardot fotóztam a Blaha Lujza téren, hajnal volt, nagyjából fél 6-6 óra, és pont akkor jött egy néni, aki valószínűleg gyászolt, mert talpig feketében volt... és éppen úgy fordult, és éppen akkor jött a villamos. A végeredmény átad egyfajta hangulatot. Pont ez az egyik kedvenc képem. Van valami, amitől összeáll a kép és létrejön egy időtlen pillanat. Amint egy élőlény kerül a képre, az idő kézzelfoghatóvá válik. Megfogod az időt.

A Mítoszirtók című tudományos ismeretterjesztő sorozatban – mert én ilyeneket nézek a tévében – volt, hogy mi lenne, ha az ember 1000 évig élne, és arra jutottak, hogy az agyunk tárhelye véges. Azaz az agyunknak az a része, a memória, amit arra használunk, hogy a képeket, emlékeket rögzítse, elkezdi törölni magát. Ezért van szükség a fényképekre.

F.D.: Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

B.Zs.: Ha már választani kell, akkor talán a Phaidon kiadó Wallpaper City Guide sorozatába készített munkáimra, ami legutóbb tavaly októberben jelent meg. Egy hét alatt fotóztam le 35 budapesti helyszínt, ami így egy „gyár”. Viszont a londoni szerkesztőség mindent leszervezett. Megvolt, hogy mikor, hol fotózom, hol ebédelek, még az is, hogy mikor kel és nyugszik a Nap. Mondjuk ebbe belekerült a Nemzeti Színház, amit hát, valaki találóan kifordított női retikülnek nevezett. Próbáltam elvonni a figyelmet magáról az épületről és inkább oldalt a fákra koncentráltam.

A másik kedvenc munkám, amit a Forster Központ felkérésére készítettem a kastélyokról. Eredetileg volt 40, aztán 16, végül 7-ben állapodtunk meg. Az edelényi kastélynál volt, amit éjjel fotóztam 15 másodperces záridővel. Volt, hogy éppen arra biciklizett a biztonsági őr, és a kerékpár led lámpája bevilágította a külső fal egy részét. Belőle semmi nem látszódotte, de a fotó így kapott egy kis különleges ízt.

F.D.: Milyen fotós projektet csinálnál még szívesen a jövőben?

B.Zs.: A Phaidonnak továbbra is nagyon szívesen dolgoznék, valamilyen nagy fotóalbum az egy álommunka lenne. De ami még nagyon érdekel, az egy olyan fotósorozat, aminek az lehetne a címe, hogy „furcsa helyek”, végigfotóznám a Kádár-kor itt maradt, elhagyatott épületeit, panelházait.

Ferencsák Dávid

 

vélemény írásához jelentkezzen be »