építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

Magasházak Budapesten - felesleges és káros

"Nem érdeke sem az országnak, sem a városnak, sem lakóinak, sem az idegenforgalomnak, hogy Budapest elveszítse jelenlegi karakterét. [...] Nem minden megrendelői igényt kell kielégíteni (még ha a pénz uralma ezt is sugallja), egy városnak önmagának kell maradnia, s nem mások után szaladnia (akik ma itt építkeznek, majd holnap elköltöznek, ha érdekük úgy kívánja)." Körmendy Imre, a Magyar Urbanisztikai Társaság elnökének írása.

"Mi a legszebb? Az arány! S csúf? Ami
magánál többnek akar látszani!
Ne nagyra nézzetek, hanem igazra,
nem az oromra, hanem az alapra!
Hány „világváros”: tojás üres héja
s még több hány olyan, mint a felfútt béka!"

Illyés Gyula: Szófiában

A magas épületek építése mindenkor a hatalom kifejezése volt (egészen visszamenve az időben utalhatnánk a Biblia írójának értelmezésére, Bábel tornyára, ahol az akkori emberiség az Isten fölé akarta ezzel magát helyezni). A középkor itáliai városállamaiból ismerjük a gazdag családok vetélkedését abban, hogy kinek a lakótornya magasabb. A vetélkedés odáig fajult, hogy az éppen hatalomra jutó család esetenként visszabontatta a másikét, hogy azé ne legyen magasabb.

A kiemelkedő épületek kijelölik a központi helyet, a falu vagy a város templomának tornya kilométerekről jelzi, jelezte a célt, az útirányt (a nyelvben így rögzült: „toronyiránt”). A felfelé való terjeszkedés – a hatalmi hóborton túl – ott jelentkezett, ahol szűkében volt a beépíthető terület. E szűkösség két okból állhat elő. Vagy ténylegesen kevés a terület (ez igen ritkán fordul elő), vagy a védhető terület kevés (ez gyakoribb, sok középkori európai városra jellemző). A felhőkarcolók hazájában, az USA-ban és a szomszédos Kanadában nincs kevés hely: az Egyesült Államok laksűrűsége hazánkénak a 33%-a (34 fő/km2), északi szomszédjáé meg konvergál a nullához (3,2 fő/km2), hiszen egy Európányi területen 35 millióan élnek.

A felhőkarcolók létesítése kihívás az építész és a mérnök társadalom számára, akiket vonz a nehéz feladat és „a nyomot hagyni” ősi vágya. Ez erőteljesen érinti a politikusokat és a pénz embereit is. (Lásd erről, s ennek betegségig fajuló kényszerességéről Deyan Sudjic: Épület-komplexus c. könyvét; HVG könyvek, Bp. 2007.)

A kilátók és az adók (tv, rádió, telefon) kivételével sehol sem indokolt hazánkban magas épületet létesíteni. Lakófunkcióra alkalmatlan, annak ellenére, hogy sokan részesítik előnyben a felső emeleteket. Annak idején Szelényi és Konrád végezte azokat az Európában másutt is elvégzett szociológiai vizsgálatokat a lakótelepekről, amelyben kimutatták, hogy az ötödik szinttől fölfelé a szülőnek megszűnik a szem- és a beszédkontaktusa a gyerekekkel, s ezért kevéssé engedik le őket a játszótérre. Ezeknek a gyerekeknek torzul(hat) a személyiségük. Az emberi szem látásváltozását a távolsággal remekül mutatja be Jan Gehl: Az élhető város c. könyve (korábban angolul megjelent könyvéből válhatott volna közismertté: J. Gehl: Life between buildings, New York, 1987).
USA-beli munkaegészségügyi vizsgálatok igazolták, hogy a város felett dolgozók közül sokan kívülről, felülről szemlélik a társadalmat, s annak szabályait nem vonatkoztatják magukra (hisz felette állnak). Különösen a fiatalabb korosztály van e veszélynek kitéve. Természetesen a földszintről is lehet valaki nagyképű – elég itt, mondjuk Néróra gondolni -, de a társadalom miért vállaljon felesleges kockázatot?

Budapestre jellemző, hogy igen nagy területei egyenletes magassággal épültek be. Major Jenő és Granasztói György kutatásaik alapján jutottak arra a következtetésre, hogy a középkor óta az azonos beépítési feltételek (köztük az épületek azonos magassága) valamilyen módon kifejezték a polgárok törvény előtti egyenlőségét is. Feltétlenül fel kell-e ezt a hagyományt rúgnunk?
A magas-házakat, felhőkarcolókat magukba foglaló városközpontok, iroda-negyedek nem Európára, az európai városépítésre jellemzőek, hanem az amerikaira (még ha helyenként Európában is fel-feltűnnek). Az európai városokra, azok központjára – mivel esetenként több ezer éves fejlődés eredményei – a vegyes területfelhasználás, a kevert funkciók a jellemzők. Ez kedvező, mert a belvárosok soha nem válnak kihalttá, s közlekedési szempontból is a fenntarthatóság esélyeit növeli. Ahol ezt feladták, azt a szakma külön névvel illeti, amikor negatív éllel brüsszelizációról beszél.

Nem érdeke sem az országnak, sem a városnak, sem lakóinak, sem az idegenforgalomnak, hogy Budapest elveszítse jelenlegi karakterét. A város történetileg kialakult és tudatosan formált városképére jellemző, hogy a kevés, igazán kimagasló épülete közösségi funkciójú: 96 méteres csúcsával a legmagasabb két épület az Országház és a Szt. István bazilika. Előbbi a törvényhozó hatalmat, az utóbbi a társadalom transzcendens kapcsolatait jelképezi. A harmadik kiemelkedő épület a királyi palota, amely a nemzet egységét tükrözi (hisz ezer éven át a király képviselte, jelképezte azt egy személyben). Ezt a kört követik a különböző történelmi egyházak templomainak tornyai a Dohány-utcai zsinagógától a Kálvin-téri református templomon át az egyes városrészek egyszerű plébánia templomaiig. Ebben a képben, a létező szocializmusban is csak mérsékelt változás történt. A tizenhat – tizenkilenc emeletes lakóházak (Óbuda, Dél-Buda és Újpalota lakótelepei és a Józsefvárosi rekonstrukció területén) mellett az igazán magas épületek a Társadalombiztosítás székháza (Árpád-híd pesti hídfője közelében) és a SOTE Nagyvárad téri épülete, mindkettő 22 szinttel. Egyik sem emelte a város értékét, nem szépítette a városképet. Mint ahogy a később épültek, az Árpád-híd pesti hídfője környékén épült bankok és a rendőrség, sem tettek hozzá a városképhez, inkább rontották, rontják azt.

A lakótelepek építésének korszakában különféle vizsgálatok történtek a beépítési sűrűségekkel, a területek hasznosításával kapcsolatban. Ezek egyértelműen igazolták, hogy az ötszintesről tízszintesre (vagy tízemeletesre) váltás csupán öt-hat százalékos területnyereséggel jár, mert a lakóterületek nagysága a területigényes gyermekintézményektől a parkolókon át a zöldterületekig sokkal több tényezőtől függ jelentősebb mértékben, mint maguktól a lakóépületektől. Ez a kutatás alapozta meg az alacsony szintszámú lakóterületek létesítését. A ma épülő lakóterületek (gyakran „lakóparknak” hirdetve magukat) sokszor nagyobb laksűrűségeket érnek el, mint az egykoriak, de ennek az az oka, hogy nem épülnek meg azok a járulékos létesítmények, amelyek teljes értékűvé, a fenntartható fejlődés elveinek megfelelővé tennék e területeket.

A XX. század végén, amikor sok jeles szerző a hely fontosságának megszűnéséről írt, amikor – s ma is - a távmunka lehetőségeit kontinenseken átnyúlva alkalmazzák, érthetetlen a magas-házak kapcsán arról beszélni, hogy kevés a hely. Budapesten egy átlagos kerület nagyságú területet foglalnak el a vasút nagyrészt kihasználatlanul álló területei, amelynek hasznosítása az elmúlt években megkezdődött (az egykori Duna-part pu. helyén épült a Nemzeti Színház és környezete, a Nyugati-pu. egy kis részén a West End City Center). Jelentős kiterjedésűek az újrahasznosításra váró rozsdaövezeti területek. A főváros policentrikus fejlesztése tűnik a jövő útjának, ezt rögzíti mind a városfejlesztési koncepció, mind a településszerkezeti terv. Területhiány miatt semmiképp sem indokolt Budapesten magasházakat, felhőkarcolókat építeni.

Sokan azt állítják, hogy azért van szükség magas épületekre, hogy ezekről kilátás nyíljék a városra. Buda hegyei rengeteg kilátópontot kínálnak, s Pest külső kerületei sem szűkölködnek ilyen lehetőségekben. Elég a 37-es villamossal felhajtani Kőbányán a vasút felett átívelő felüljáróra, s annak ablakából látható a Budai hegyláncolat, a Citadella és a Szabadság-szobor. A magán irodaházak tetején egyébként sem közkilátók épülnek, hanem a néha idelátogató főnökök körpanorámás tárgyalói és hálószobái (nász-ágyai).

A városokban való tájékozódást segítik – több helyen – a kiemelkedő épületek. Budapesten a budai oldal domborzati adottságai, a Duna léte, a pesti oldalon a fő úthálózat sugaras-gyűrűs jellege mind nagymértékben segítik a tájékozódást, nincs szükség újabb irányjelzőkre.

Összességében teljesen feleslegesnek és károsnak tartom Budapesten és hazánkban magas épületek építését. Lakóépületekben – a történeti beépítésekhez igazodáson kívül – sehol nem építenék három-négyemeletesnél magasabban fekvő lakásokat (Dániában három szintben maximalizálják a lakóépületek magasságát, e fölé csupán kivételesen lépnek), s irodában, középületek esetében sem haladnám meg ezt jelentősen (max. 8-10 emelet). Ettől meggyőződésem szerint nem lenne rosszabb egyetlen város sem, sőt jobb, emberibb, barátságosabb lehetne.

Ha valakitől meg kellene kérdezni, hogy egy városban kellenek-e magas épületek, akkor én nem tervező építészeket kérdeznék meg, mert érdekeltek az ügyben, a megbízásokban és személyesen is megtámadottak egy ilyen esetleges tiltás által, mert alkotói szabadságukban érzik magukat korlátozottnak.

Nem minden megrendelői igényt kell kielégíteni (még ha a pénz uralma ezt is sugallja), egy városnak önmagának kell maradnia, s nem mások után szaladnia (akik ma itt építkeznek, majd holnap elköltöznek, ha érdekük úgy kívánja).
Az ember nem madár, még ha Daidalosz és Ikarosz óta ismert ősi vágya a szárnyalásra, hogy magasan, a fák koronája felett éljen, inkább jellemez bennünket Antaiosz/Antaeus alakja, aki a földanyával való kapcsolatából merítette az erőt. A Margitszigeten történő szálló építésekor helyesen döntött a szakmai zsűri (még a rendszerváltás előtt), amikor kimondta, hogy az ne magasodjék a fák koronaszintje fölé.

Egy város vonzereje nem felhőkarcolóitól függ, Rómában pl. egy sincs, s mégis milliókat vonz az örök város. Budapest ereje is egyenletességében, egységességében rejlik.

Körmendy Imre


Megjelent a Magyar Építőművészet 2017/1. (benne: Utóirat XVII. 91.) számában.

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »