építészet : környezet : innováció

Ikonikus romok? Inkább észrevétlenül álló házak

Van-e közös nevező a visegrádi országok háború utáni építészetében, és bemutatható-e ez a közös örökség egyetlen kiállításon? A MÉSZ által befogadott vándorkiállítás, az Iconic Ruins? erre vállalkozott. Mészáros Ábel építész, a magyar válogatás kurátorának írása. 

2019 tavaszán mutatkozott be Prágában az a visegrádi országok második világháború utáni építészetét párhuzamba állító fotókiállítás, amely október 7-től 22-ig lesz látható a Magyar Építőművészek Szövetsége Ötpacsirta utcai székházában. 1945-től 1990-ig: negyvenöt év, amelynek nagy része az iparosított építés időszakára esik; épületek százezrei a négy országban. Bemutatható mindez hitelesen egy kamarakiállítás keretein belül?

Ez a kérdés foglalkoztatott elsősorban, amikor Simon Mariann megtisztelő közvetítésével felkérést kaptam a prágai Cseh Centrumtól, hogy tegyek javaslatot a kiállításon bemutatandó magyar épületekre. A felkérés mellé a cseh kurátorok rendkívül feszes és kötött koncepciója is társult, ami a közel fél évszázadot három korszakra bontva, tizenegy jellemző épülettípust definiálva szabott keretet a válogatásnak: már csak fel kellett tölteni tartalommal az így kialakult mátrix 33 celláját.


Az egykori Arany Csillag Szálloda Dunaújvárosban. Kép: Fortepan/Gallai Sándor


E kötött keretrendszer megkönnyíti a négy ország építészetének párhuzamos megfigyelését, egyúttal azonban rá is világít azokra az eltérésekre, amelyek főleg a korszakolás területén jelentkeznek az egykori szocialista blokk államainak történelme közt. A csehek által meghatározott, s a többi szereplő számára is előírt periodizáció három jellemző időszakot különít el: elsőként a háború lezárásától az 1958-as brüsszeli expóig tartó szocialista realizmust, ezt követően a hatvanas évek késő-modernizmusát, amelyet ott a Cseh Építészek Szövetsége 1970-es reformjáig számítanak, végül a rendszerváltásig fennmaradó, csaknem két évtizedes “bársonyos forradalom” korát.

A magyar építészettörténészek öt rövidebb korszakra bontva tárgyalják a háború utáni hazai építészetet, amelyek nagyrészt szinkronban, de a csehekhez képest kissé eltolt határokkal fedik le az államszocializmus négy és fél évtizedét. 1945-től az évtized végéig még a két világháború közti klasszikus modern szellemiségében zajlott az ország újjáépítése, a szűkös erőforrások miatt kevés jelentős új épülettel. A kommunista hatalomátvétellel párhuzamosan azonban Révai József és Perényi Imre vezetésével ideológiai támadások indultak a médiában, hogy kikényszerítsék a sztálini szocialista realizmus dogmájának kötelező alkalmazását itthon is; az építészeti “formalizmus-vitát” hivatalosan 1951-ben, a Magyar Építőművészek Szövetsége újjáalakuló közgyűlésén zárták le, legkésőbb ekkortól már Magyarországon is szocreálról beszélhetünk.

A kötelező archaizálás időszakának vége legalább olyan diffúz, mint a kezdete: 1954 decemberében Hruscsov a moszkvai építészek előtt megtartotta híres beszédét, melyben elvetette a “szocialista tartalom, nemzeti forma” ideológiáját, s az építés iparosításának fokozását követelte a korábbinál sokkal nagyobb volumen elérése céljából. Az eseményről egész oldalon beszámoló Szabad Nép tudósítása nyomán a bátrabb magyar építészek azonnal megkezdték terveik modernizálását, azonban központi utasítás hiányában a tervezőintézeti gyakorlatból csak az évtized végére tűnt el végleg a szocreál.


A Finta József tervei alapján emelt Pécskő Üzletház Salgótarjánban. Kép: Fortepan/Balázs Lajos


Az 56-os forradalom utáni újjáépítés már jellemzően ismét modern szellemben zajlott, ettől kezdve számoljuk Magyarországon a késő-modern “hosszú hatvanas éveket”, amelyeket az “új gazdasági mechanizmus” 1968-as bevezetése zár le. A hetvenes évek az iparosítás, tömeges előregyártás szellemében telt, a minőség felől még inkább a mennyiség irányába tolva el a szocialista építőipart, arra sarkallva az alkotó szellemű építészeket, hogy kiutat keressenek, ekkor még inkább a modernizmus megújításában, és nem teljes elvetésében keresve a jövőt. A nyolcvanas évektől azonban már Magyarországra is begyűrűztek a nemzetközi posztmodern hatások, miközben egy sajátos hazai irányzat, a szerves (organikus) építészet is mind inkább teret követelt magának.

E felsorolásból kitűnik, nem lehetetlen a magyar és a cseh periodizáció szinkronba hozása: az első meghatározott éra többé-kevésbé felöleli a hazai háború utáni rövid modern és a szocreál időszakot, a második, főként a hatvanas éveket magában foglaló időszak (a határok egy-két éves eltérése mellett is) gyakorlatilag azonos. A `68 utáni két évtizedet valamivel problematikusabb monolitikus tömbként kezelni hazai viszonylatban, itt vállaltan szubjektív és töredékes lehet csak az áttekintés.

A meghatározott tizenegy funkcionális épülettípus szintén egyszerre jelentett mankót és korlátozást a válogatásban: míg legtöbbjük egyformán releváns a kor kelet-közép-európai országaiban, a magyar építészet szempontjából erős hiányt jelentett a lakóépületek, vendéglátó létesítmények és templomok teljes kihagyása, míg az egy kalap alá vett mérnöki alkotások és ipari létesítmények csak korlátozottan tudják megjeleníteni az IPARTERV nemzetközileg is kiemelkedő évtizedeit.


Az Iconic Ruins? 2019 tavaszán a prágai Cseh Centrumban. Fotó: Kovács Dániel, Építészfórum


A fenti - talán nem túl jelentős - kompromisszumok mellett az igazi kihívást az jelentette, hogy ebből a hatalmas építészeti örökséget hátra hagyó időszakból mi legyen az a nagyon kevés ház, ami minden szempontból és nemzetközi kontextusban is releváns. Újabb dilemmaként jelentkezett, hogy egy-egy mátrixcellába a korszak/épülettípus tipikus példáját, vagy az atipikus, egyedi teljesítményeket válogassam be.

A végül összeállt épületlista semmiképp sem lehetett teljes, így vállaltan szubjektívnek kellett lennie: arra törekedtem, hogy a kiválogatott épületek legnagyobb része tipikus, de ezen belül kimagasló színvonalat képviselő alkotás legyen, míg szintén fontos célként azt tűztem ki, hogy az egyedi hangok, különleges irányzatok legalább egy-egy épületen keresztül megjelenjenek a kiállításon. Ez izgalmas csikicsukit eredményezett, különösen a hetvenes-nyolcvanas évek egyre színesebb és összetettebb időszakát felölelő cellák estében: milyen épülettel képviselje például magát a makoveczi szerves építészet? Kézenfekvő lett volna a sárospataki művelődési ház vagy a Bodrog áruház, előbbi azonban Bán Ferenc egyedülálló nyíregyházi művelődési házát, utóbbi pedig a Reimholz-Lázár alkotópáros szintén korszakos jelentőségű Domus Áruházát ütötte volna el a bemutatkozási lehetőségtől. Makovecz Imre így a kor sportlétesítményeinél jelenik meg, a visegrádi sportcsarnok tervezőjeként. Hasonlóan nehéz volt Csete György exponálása: szakrális épületkategória híján az ipari/mérnöki létesítmények kategóriába kellett beszuszakolni orfűi forrásfoglaló vízműépületét.


Ramocsai István kazánháza a fehérgyarmati téglagyárhoz - a mai állapot. Fotó: Peter Sägesser


A döntés, hogy kortárs fényképeken keresztül jelenik meg e letűnt kor építészete, a máig álló alkotásokra korlátozta ugyan a válogatást, lehetőséget adott viszont arra, hogy Bujnovszky Tamás és Réthey-Prikkel Tamás lencséjén keresztül láttathassuk az anyagot. Érdekes tanulság, hogy bár a kiállítás címe Ikonikus Romok, a cseh kurátorok azon előfeltevésére utalva, hogy a szocializmus korának épített öröksége a pusztulás határán áll, a végül megjelenő házak közül csak kettő van romos állapotban: Pintér Béla tolnai szocreál művháza és Ramocsai István fehérgyarmati téglagyári kazánháza; az egyetlen eltűnt épület a válogatásban pedig a Népstadion, egy még épp a ledózerolása előtt készült képen. A kor jelentős alkotásait mostanra vagy lebontották, vagy felújítva használatban vannak - romokat inkább a kiállításon alulreprezentált ipari örökség körében találnánk.

Hogy mindezekkel a megkötésekkel, kompromisszumokkal milyen lett a válogatás? Nyilván szubjektív, szerintem mégis izgalmas, egymás mellé rakva az egykorú cseh, szlovák és lengyel példákkal. Mindannyiunk mentális térképén más és más épületek szerepelnek, s ez a sokszor átfedésben lévő, máskor eltérő halmaz jelenti közös épített örökségünket. Vizsgáljuk és vitassuk meg őket együtt, mert ezeknek a jelentős, de ma alulértékelt alkotásoknak ott van a helye Magyarország városaiban és falvaiban, vagy ha ott már nem, legalább kollektív emlékezetünkben.

 

Mészáros Ábel


Az Iconic Ruins? Ikonikus romok? vándorkiállítása 2019. október 7-22. között látható a MÉSZ székházban (1088 Budapest, Ötpacsirta u. 2.). 

vélemény írásához jelentkezzen be »