építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

Bővül az Opéra Bastille

Évtizedeken keresztül egy törés választotta el a párizsi Opéra Bastille-t a mögüle induló, korábbi vasúti viadukt zöldfolyosójától és az alatta meghúzódó művészei negyedtől. Az opera bővítésével megbízott dán Henning Larsen a hiányzó kapcsolatot szeretné megteremteni a Carlos Ott-féle épület és a Viaduc des Arts között. Bán Dávid írása.

1989 nyarán, a francia forradalom kétszázadik évfordulójára rendezett hatalmas ünnepségsorozat egyik legnagyobb dobásának számított Párizs jóformán egy évszázada áhított új operaházának hivatalos felavatása. A párizsi közönség ugyanis nem sokkal a III. Napóleon korának legjellegzetesebb, máig sokat ünnepelt épületének, a Charles Garnier tervezte — ma a nevét is viselő — Operaháznak 1875-ös felavatása után már egy új, modern zenei palotáról álmodozott. A Garnier-féle házat ugyanis hamar kinőtték a modernebb zenei próbálkozások — ismert a probléma Európa számos, a 19. század folyamán épült koncerttermével és zenei játszóhelyével, Budapesten is csak a MÜPA megépültével lehet például Mahler-szimfóniákat teljességgel bemutatni —, klasszikus hellyé vált, ahol nem maradt tér a kísérletezésre. Az 1960-as években a hagyományos operákat és operaházakat egyre hangosabban kritizálók táborának provokatív szószólója, Pierre Boulez egyenesen az operaházak felrobbantására bíztatott, s vele együtt a megújulást és a magas kultúra popularizálásáért dolgozó Jean Vilar ismert színházi direktor is fontos szerepet játszott a két évtizeddel később megnyíló Bastille Operaház gondolatának előkészítésben.


Bastille, Forrás: Wikipédia

 

A tervet végül a maratoni elnökséget teljesítő François Mitterrand karolta fel és valósította meg látványos, Párizs mai arculatát nagyban befolyásoló bő két évtizedes, nemzetközi színezetű építészeti modernizációs programjának keretében, melyben többek között az I. M. Pei-féle Louvre Piramist, a Jean Nouvel tervezte Arab Intézetet (Institut du Monde Arab) , a Parc de la Villette népszerűsítő tudományos és kulturális parkot, vagy a Dominique Perrault  építette új Francia Nemzeti Könyvtárat köszönhetjük. Az második operaház tervezésére is nemzetközi tervpályázatot írtak ki, amelyre a beérkező 756 pályaműből végül a kevésbé ismert uruguayi Carlos Ott tervét választotta ki a zsűri, egyesesek szerint „tévedésből”, mivel az anonim rajzok alapján Richard Meiert sejtették a projekt mögött.


A Henning Larsen által megálmodott belső tér.

 

A korábban sokat kritizált helyszínválasztás több, a korszakban megépülő új beruházásával együtt mára beigazolódni látszik. Párizs keleti, főleg munkások lakta kerülete azóta fellendült, gazdasági, kulturális, oktatási központok sora alakult ki a múltban igen sötétnek tartott városrészekben, ahol a város hangulatát jól megragadó, amúgy belga Simenon Maigret felügyelője midig a lecsúszott alakok, piti ügyeskedők után nyomozott. A borraktárak és -kikötő helyén elegáns lakónegyed, üzletek és szórakoztató központ létesült, a malmokat, gabonaraktárakat pedig a nemzeti könyvtár, egyetemi-, kutatóépületek váltották fel. A Bastille évekkel korábban bezárt vasútállomását pedig a forradalmi évfordulóra operaház váltotta fel.


A nézőtér.

 

A helyválasztás jó néhány réteggel bír. A téren korábban álló erődöt és hírhedt börtönt 200 évvel azelőtt megrohamozta, majd az utolsó kőig lerombolta a forradalmi tömeg, annak hűlt helyén pedig évtizedeken keresztül megemlékező ünnepi mulatságokat szerveztek. A népszerű köztér a populáris kultúra egyik mintaszínhelyévé vált, majd a 19. századtól fontos urbanisztikai központ lett vásárokkal, keresztúttal, vasúttal. A kelet felől érkező Vincennes vasútvonal lezárásaként 1859-ben avattak állomást, a pályát pedig egy bő másfél kilométeres elegáns, emelt viaduktrendszer vezette be. A tér perzselő múltja, majd az arra megemlékező, a 19. század derekán felállított emlékoszlopa miatt mind a mai napig kiemelt helyszíne a tömeges megmozdulásoknak, hagyományosan innen indulnak, vagy ide érkeznek a nem túl távoli Place de la République-et érintő jelentősebb tüntetések. Az állomásról a vasútforgalom nagy része a századfordulón átkerült az új, pompás Gare de Lyonba, majd az épület előváros vonalak fogadására szolgált még közel hét évtizedig, de a város alatt áthaladó, eredetileg Métro régional névre hallgató, majd RER A-ra keresztelt új típusú gyorsvasút megjelenését már nem élte túl. Az állomás 1969-ben bezárt – a vonat- és utasforgalom tereibe egy időre művészek és konstruktőrök műhelyei költöztek: itt rendezték a FIAC művészeti vásárt vagy alkotta meg légpárnás hajóit a magyar származású Tibor Sillinger – majd egy merész, de jónak tűnő döntéssel ennek helyét jelölték ki az újonnan megnyíló operaház számára.


A korábban sokat kritizált helyszínválasztás több, a korszakban megépülő új beruházásával együtt mára beigazolódni látszik.

 

Carlos Ott íves homlokzatú, több réteggel játszó terve egyfajta rendezettséget, szabályos térfalat adott a kissé szedett-vedett térnek. Körülötte megváltozott a hangulat, a hagyományos textil- és bútorüzletek közé mozik, kávéházak, éttermek keveredtek, a környék mára népszerű szórakozóhely lett. A Bastille Operaház építése idején merült fel a vasútvonalat bevezető viaduktrendszer újragondolása is. A várostervezők asztalán kép opció hevert: lebontani és a helyére lakónegyedet építeni, vagy megtartani és új funkciót adni neki. Szerencsére ez utóbbi mellett döntöttek, így az amúgy is sűrűn beépült városrész fellélegezhetett, az új koncepció értelmében egy, egészen a külső vasútsorig kivezető zöld folyosót, a sínek helyén kialakított parkosított sétányt kapott, az alatta megbúvó 72 boltívbe pedig galériák, műtermek, stúdiók, kávéházak, főleg művészettel kapcsolatos szaküzletek kerültek.


Így néz ki most az Opéra Bastille. Forrás: Wikipédia.

 

Míg az 1983-ban tervezett Operaház nem számolt a mögüle induló viadukttal, így a két térség közé egyfajta hiátus került, nem jött létre megfelelő kapcsolat, addig a minap bejelentett épületfejlesztési terv egyik fő eleme a Viaduc des Arts közvetlen bekapcsolása. A számos kulturális intézményt, így például a koppenhágai Királyi Operát is jegyző dán Henning Larsen irodája nyerte el ugyanis az Opéra Bastille bővítésének tervét, amelyben kiemelkedő szempont volt a környékkel való kapcsolatteremtés, az operaház tényleges kinyitása. Ezzel voltaképpen visszatértek az eredeti, Vilar-féle ideához, hogy az operaház ne csak a magaskultúra fellegvára, de a tömegek számára nyitott kulturális műhely legyen. Az eredetileg is 2700 főt befogadó nézőterű nagy operaház bővítése funkcionálisan lényegében hasonlót kíván nyújtani, mint a Marosi Miklós tervezte kőbányai Eiffel Műhelyház, olyan, akár a közönség számára is megnyíló műhelyeket, próbahelyiségeket helyeznek el benne, amellyel az Opéra Bastille háttérkapacitása jelentősen bővülhet. A próbákra kialakítandó flexibilis házi színpad és előadóterem nézőterére akár 800 fő is beülhet majd.


Közelebbről. Forrás: Wikipédia.

 

A tervezők egy új, népszerű városközpontként, lendületes találkozóhelyként képzelik el az épületszárnnyal kiegészülő és megújuló opera jövőbeni szerepét, amelynek egyik fontos eleme, hogy ténylegesen összekapcsolódva a Viaduc des Arts-ral ne csak egy helyszín, hanem egy kulturális, közösségi tengely része lehessen. Larsen csapata könnyed, kellemes átvezetést képzelt el a park és a meglévő épület közé, egy olyan tagot, amellyel kiteljesedhet maga az Ott-féle harmincéves épület is.

Bán Dávid

 

vélemény írásához jelentkezzen be »