építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

Antropomorfizmus az építészetben III.

Az ember képes minden korszakban megragadni azokat a tulajdonságokat saját önképében, amelyeken keresztül megértheti a világ változó jelenségeit. Virág Ágnes tanulmányának harmadik részében az építészetben használt metaforákkal és az antropomorfizmus változó jelenségével foglalkozik. 

4. Metaforahasználat az építészetben

4.1. Az építészetelméletre vonatkozó metaforák

Andri Gerber Svájcban élő várostörténész úgy véli, hogy az építészeti nyelvben használt metaforák az építészet pozicionálásában játszanak szerepet. A reneszánsz korban ezért előtérbe kerültek a retorikai és zenei metaforák, amelyek azt hivatottak megerősíteni, hogy az építészet is a szabad művészetek közé tartozik. Míg a 20. századi Angliában a szobrászati és festészeti metaforák hangsúlya az építészetre, mint művészetre hívta fel a figyelmet. Gerber a kortárs építészeti diskurzusban gyakorinak tartja a biológiai metaforákat, amelyek tudományként határozzák meg az építészetet.56

 

4.2. Az épületekre vonatkozó metaforák

Plowright kortárs építészetelméleti 1984 és 2013 között keletkezett szövegeket vizsgált a kognitív nyelvészeti diskurzuselemzés módszerével. Partington és Moloney nyomán57 úgy véli, hogy a metaforáknak retorikai szerepük is van a diskurzusban, emiatt a metaforahasználó ideológiai pozíciója napvilágra kerül. „A nyelvi metaforahasználatot nem vehetjük neutrálisnak, nem szakíthatjuk el a helyzettől vagy a szándéktól anélkül, hogy jelentésének egy jelentős részét ne hagynánk ezzel figyelmen kívül.”58 A leggyakoribb forrástartományok a kortárs építészetelméletben – a vizsgált korpusz alapján – az emberi cselekedet, a természet, a mesterséges dolog, a mozgás és az emberi test voltak.

Fontos különbség, hogy a korábban hangsúlyozott emberi test fogalom helyett Plowright az emberhez kapcsolódó akciókat és a fizikai interakciókat nevezi meg elsődleges forrásként, amely a forma akció fogalmi metaforát juttatja kulcspozícióhoz. Nyelvi metaforikus kifejezésként Peter Eiseman építésztől idéz (1986): „A tájba kitolt medence…”59 Vagyis ma a leggyakoribb metaforák a megszemélyesítés sémán alapulnak, köztük szerepel az emberi tevékenység is , amely az emberi képességeket, percepciókat, akciókat, interakciókat és érzelmeket felelteti meg a környezetünknek. A megszemélyesítéshez kapcsolódó fogalmi metaforák a tárgyak emberek, a tárgyaknak kapcsolataik vannak, az épületek emberek, az entitásoknak társadalmi helyzetük van. A megszemélyesítést az embertől független tevékenység séma, valamint a téri mozgás séma követi.60

A test aktívvá válik az épülettel való metaforikus kapcsolatban, az akciók sora legtöbbször a kézhez kötődik, amely az „érintés”, „ölelés” és „megragadás” kifejezésekben jut érvényre. a legtöbb forrástartomány az emberség (humanness) kifejeződése. Az emberi tevékenység olyan képi sémákhoz is kapcsolódhat, mint az ellenerő, az ellenállás és a blokkolás, amelyek a kontrol típusú tevékenységekhez kapcsolódnak. A megszemélyesítés során az emberi akciók mellett az identitás és az érzelmi képességek is megfeleltethetők az építészeti céltartománnyal. Egy építészeti elem, vagy épület képes identitást felvenni és kontrollálni környezetét (például „nyom, megenged, bátorít, megakadályoz”).61


Nicholas Grimshaw, Éden projekt, Cornwall, Egyesült Királyság, 1995-2001

 

Az emberi testrészek közül a leggyakoribb források a karok, a torzó, gerinc, szív, arc és bőr. Az emberi testrészek a működésük révén válnak az építészeti elemek, terek metaforáivá, például a homlokzatnak valójában nincs szeme, orra, szája, de arcként működik, amely megkülönböztető és leginkább felismerhető jegyévé válik az épületnek. Ha a metaforákat gyakran használják, megszokottá és elfogadottá válnak, de egyben lehetőséget kínálnak arra is, hogy speciális aspektusuk előtérbe kerüljön. Már Leon Battista Alberti is beszél az épület bőréről, mégis a bőr elsősorban az 1990-es évek kiemelkedő metaforikus forrása (nemcsak az építészet számára). Suzanne Hauser berlini városkutató szerint az 1990-es években a bőr metafora nemcsak az építészetben került előtérbe, hanem a genetika, az információs technológia, a dizájn, a természetfilozófia és a művészetek terén is.

A két világháború közötti időszakban az 1990-es évekhez hasonló kérdésekre keresték a válaszokat: hogyan lehet határvonalat húzni a privát és a nyilvános, a kint és a bent közé. A modernkori kérdésfelvetés a vizualitásra fókuszált, míg az 1990-es években a többi érzékszerv is szerephez jutott. A transzparencia, az áttetszőség, az átlátszatlanság mellett jelszó lett a szenzualitás. Hauser a bőr metaforákról írt tanulmányában62 három kiemelkedő témát vet fel: az első példa a digitalizáció és a test kapcsolatát vizsgálja. A második példa a tökéletesnek tartott felcsatolható női testeken keresztül egyrészt kritikai megnyilvánulás a testkultusszal szemben, másrészt a valóság elrejtésére történő utalás. A szem szerepét vizsgálja a megfigyelés folyamatán keresztül. Végül pedig harmadikként a kimérák példájával a mesterséges és a természetes közötti határok megszüntetéséről szól, amelyben megkérdőjeleződik a test integritása és az indentitás is.

Az építészet aktívan hozzájárult a testről és a bőrről folyó diskurzushoz egyrészt a mimetikus organikus bőrképzéssel (például Éden Projekt, Cornwall, 1995-2001), másrészt a homlokzati szerkezeteken keresztül (például Jean Marc Iba és Mirto Vytart: Palace des Beaux Arts, Lille, 1997). A 21. századra azonban a bőr már nem nyújt produktív forrást a metaforák számára, helyette a technológia és a funkcionális leírások kerültek előtérbe, fontosság vált a „smart” és az „intelligens” fogalom.


Jean Marc Iba és Mirto Vytart: Palace des Beaux Arts, Lille, Franciaország, 1997

 

5. Az antropomorfizmus, mint változó jelenség

Amikor egyik tanulmányában Plowright a kortárs építészeti metaforákat vizsgálta, utalt arra, hogy a korábbi korokban az emberi test játszott jelentős szerepet, míg jelen korunkban ez annyiban módosult, hogy a megszemélyesítés emberi akciókban, az emberi tevékenységben manifesztálódik nagyobb mértékben. Úgy gondolom, hogy a megfogalmazás túlságosan leegyszerűsítő az antropomorfizmus jelentőségére vonatkozóan. A tanulmányban összefoglaltam egyes kiemelkedő építészetelméleti gondolkodók, írók munkáin keresztül azokat a főbb metaforikus forrásokat, amelyek az emberi testhez specifikusan kapcsolódtak valamilyen oknál fogva. Az volt a célom ezzel, hogy árnyaljam az emberi test fogalmát, és rávilágítsak arra, hogyan függhetnek össze mindezzel érdekek és ideológiák egy-egy kultúrtörténeti korszakban.

Az antropomorfizmus jelenségének időrendi bemutatása által lehetővé vált az ember, mint forrástartomány részletesebb vizsgálata. A metaforák típusát tekintve a kognitív nyelvészek, Joseph Grady és Rosario Caballero63 megkülönböztetnek vizuális hasonlóságon és fogalmi kapcsolatokon alapuló metaforákat, amelyek esetünkben az emberi test formai, illetve az emberi természet és test fogalmi jellemzőinek megragadását jelentik. A példák során láthattuk, hogy nem minden esetben jelenik meg maga az emberi forma, például arc, vagy test az építészetben, de az emberi természetre absztrakt módon mégis történik utalás, például a szerveken és azok funkcióján keresztül.

Az ókori Vitruvius számára a természet a jó alkatú ember teremtője, amelyben az arányok, a részek egymáshoz való viszonya eredményezi a harmóniát és a szimmetriát (a görög szépséget). Véleménye szerint ennek kellene megnyilvánulnia az építészetben is. Nem méretekről van tehát szó, hanem viszonyokról. A reneszánsz idején Cesare Cesariano számára a forrás a vitruviusi ember (maga a forma és nem az elmélet) volt, amelynek célja az egyéni siker, a jobb társadalmi pozíció. Lényege nem arányokban rejlik, hanem annak felismerhetőségében, hogy Vitruvius-idézetről van szó. Ugyanakkor Filarete, csakúgy, mint Alberti, a test anatómiai felosztását az építészeti struktúráknak feleltették meg. Olyan szerveket neveztek meg, mint az arc, csont, bőr, hús, végtagok, idegek. Az arányok, valamint Vitruvius megidézése helyett a működésre, a funkciókra került a hangsúly.

Miközben Palladio esetében a vitruviusi antropomorfizmus és az újplatonikus eszmék találkozása, vagyis a körbe rajzolható ember képe a centrális alaprajzi formában testesült meg, mintegy vízióként vagy utópiaként. A reneszánsz idején nem beszélhetünk arról, hogy a szerzők az emberi tartomány kapcsán ugyanazokat a jellemzőket emelték volna ki. Olyan emberi tulajdonságokat használtak, amelyek a leginkább megfeleltek saját céljaiknak.

A 19. századi Semper „élő épület” elmélete az emberhez kapcsolódó források közül a ruházkodást és a maszkolást ragadta meg, amelynek célja a reprezentáció, a valóságból való kiragadás volt. Az épületet az emberrel drámai akcióba lépő élő testként mutatta be. Míg a korábbi anatómiai megközelítés szerint a dinamika a működésben és a funkciókban nyilvánult meg, tehát belül, addig Sempernél a dinamika révén az épület képessé vált a kapcsolatteremtésre, így a dinamika a külső akciókban jelent meg.

A 20. század közepén a testkép változása – a korszak hatalmi berendezkedéseinek és gazdasági, technológiai változásainak függvényében, – Le Corbusier Modulorjában, majd Ernst Neufert Oktaméterében öltött testet. Mindkettő a szabványosító törekvések eredménye. Az arányokkal operáltak és ennyiben Vitruvius örököseként tekintettek magukra, holott rögzített számadatokkal dolgoztak. A test méreteit mindketten az erős, egészséges test képében rögzítették, ezt hozták összefüggésbe az építészetben alkalmazott méretekkel.

Suzanne Hauser az 1990-es évek egyik kiemelkedő építészeti metaforájának a bőrt tartja, amely konvencionális metaforaként már Alberti óta létezett az építészetben. A bőrhöz kapcsolódó kutatások (például genetika) következtében a szenzualitás felértékelődött, a bőr metafora speciális esetei jöttek létre, amelyek szorosan kapcsolódtak a digitalizáció, a megfigyelés, és az átalakíthatóság (mesterséges és természetes közötti határok elmosódásának) jelenségéhez. Plowright a jelenkor legnépszerűbb forrásai közé sorolja a megszemélyesítést, a tevékenységet és a téri mozgást. 

Az emberi forrástartományhoz kapcsolódó jellemzők a különböző korszakokban jelentősen változtak. Ilyenek voltak az arányok, a vitruviusi ember (forma, az emberi szervek, a körbe rajzolható, a ruházkodás és a maszkolás, a bőr, valamint a megszemélyesítés (emberi tevékenység és mozgás), illetve az intelligencia. Az ókorban az ember a rend és harmónia felfogásához, a reneszánszban a működéshez, a tökéletesség ideájához, a 19. században a katartikus „színpadi élmény” megteremtéséhez, a 20. század közepén az erő, a gazdaságosság és a hasznosság elvéhez, a 20. század végén az érzékelés és a mobilitás jelszavaihoz, ma az intelligenciához nyújt forrást. Az antropomorfizmus folyamatosan jelenlévő sokrétű jelenség, amely a kulturális, történelmi, társadalmi kontextustól nem elválasztható, és amelynek az „emberalakúság” csupán az egyik változata. Úgy tűnik, hogy az ember képes minden korszakban megragadni azokat a tulajdonságokat saját önképében, amelyeken keresztül megértheti a világ változó jelenségeit.

Virág Ágnes

 


 

56. Gerber, Andri, Introduction, Metaphors in Architecture and Urbanism, Verlag, 2013, 18. o.

57. Partington, Alan, Metaphor motifs and similes across discourse types: Corpus-assisted discourse studies (CAD) at work, Corpus-based approaches to metaphor and metonymy, szerk. Stefanowitsch, A. és Gries, S.T., Berlin, New York, Mouton de Gruyter, 267-304. o. és Moloney, Jules, Literal and Notional Force Fields in Architecture, The Journal of Architecture, 16, 2, 213-229. o.

58. Plowright, i.m., 2016, 339. o.

59. Plowright, i.m., 2017, 19. o.

60. Plowright, ua., 20. o.

61. Plowright, ua., 22. o.

62. Hauser, Susanne, Skins in Architecture: On Sensitive Shells and Interfaces, Metaphors in Architecture and Urbanism, szerk. Gerber, Andri és Patterson, Brent, Verlag, 2013, 105-121. o.

63. Grady Joseph E., A Typology of Motivation for Conceptual Metaphor: Correlation Vs. Resemblance, The Cognitive Linguistics Reader, szerk. Evans, V., Bergen, Benjamin K. és Zinken, J., 316-334. o. és Caballero, Rosario, Cognition and Shared Cultural Models: The Role of Metaphor in the Discourse of Architects, Berlin, Mouton de Gruyter, 2006.   

 

vélemény írásához jelentkezzen be »