építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

A kockaház-nosztalgia

Tamáska Máté építész, szociológus írása a kockaházak jelenségéről társadalmi értelmezéséről a  „Hé’67! - A világ, amelyben a múzeum született” kiállítás kapcsán egy készülő tanulmánykötethez kapcsolódóan.

"Vajon a kockaházak bontása, átalakítása, végső soron értékveszteséget okoz-e a magyar vidéken, megérdemlik-e ezek a házak, hogy megőrizzük őket?" Az építészet társadalmi jelenségeinek neves kutatója, Tamáska Máté építész, szociológus osztja meg gondolatait a szentendrei skanzenben 2019. novemberéig még látható kiállításhoz kapcsolódóan, amelyben a kockaház is önálló tematikai blokkot kapott. Tamáska Máté építész, szociológus írása egyben  egy konferencia tanulságait összegzi és egy hamarosan megjelnő tanulmánykötet beharangozójaként íródott. A kockaházak téma az elmúlt években rendre előkerül: konkrét tervezési feldatokban, a Solar Decathlon verseny kapcsán, diplomamunkákban, típustervek készítésekor, vagy művészeti albumokban kerül elő. A készülő tanulmánykötet hiánypótló módon a kockaházak témát különböző kutatási szempontok szerint vizsgálja, különböző fizikai és szellemi kontextusban értelmezi. 

 


 

"A kockaház-nosztalgia / Gondolatok egy készülő tanulmánykötet kapcsán

A 20. század hatvanas-hetvenes éveiben a kockaház olyan erővel alakította át a magyar falvak képét, mint az ugyanezen évtizedekben megjelenő paneltechnológia a városokat. A közvélemény mindkettőt csúnyának tartotta. Ugyanakkor a bírálók is elismerték, hogy a falusi tömeges lakásépítkezések jelentősen javították a vidék amúgy meglehetősen alacsony lakásminőségét.

A kockaház vagy más néven a sátortetős kockaház ma ismét divatos téma, köszönhetően annak, hogy a fiatalabb generációk számára mindez a nagyszülők és vele a gyerekkor emlékeit idézi fel. A szentendrei skanzenben 2019. novemberiéig még látható a „Hé’67! - A világ, amelyben a múzeum született” című kiállítás, melyben a kockaház is önálló tematikai blokkot kapott.  Néhány évvel ezelőtt pedig valódi könyvsiker lett Katharina Roters: Hungarian Cubes: Subversive Ornaments in Socialism (2014) című munkája, mely e háztípus díszítményeit mutatta be a kortárs fotográfia eszközeivel. A kötet szinte az utolsó pillanatban készült, hiszen a kőporos vakolatokat rohamos tempóban váltják fel az új, hőszigetelt homlokzatok. Budapest környékén például már megakad az ember szeme, ha ilyen „régimódi” házat lát.

De nem csak a vakolatok kopnak ki, de az épületek maguk is kimentek a divatból. A 60-80 négyzetméteres lakások manapság aligha elégítik ki a középosztály igényeit. A kockaházban leginkább öregek élnek vagy kevésbé jómódú családok. A dinamikusan fejlődő városkörnyéki régiókban pedig tömegesen bontják el az ötven-hatvan éves házakat. A mechanizmus nagyon is ismerős mindazok számára, akik ismerik a falusi építészet eltűnésének korábbi időszakát: „Jelen korunkra a falusi lakosság várost néző szemében a saját népművészettel teli háza a szegénység, a szégyellnivaló, a csákányvégre megérett rosszá vált.” – írta Szigetvári János a hetvenes évek közepén a népi építészeti emlékek kapcsán (Száz J. – Szigetvári J.: Népi építészetünk nyomában, 1976). S, noha akkoriban éppen a kockaházak szorították ki a népi lakóházakat, de ha az alanyt kicseréljük, ma éppúgy a huszonnegyedik óra programját hirdethetnénk meg.

 


 

De vajon indokolt-e a népművészetben alkalmazott kifejezéseket és narratívákat átemelni egy késő-modern kori épülettípusra? Hiszen, ha mást nem is veszünk figyelembe, csak az építtetők társadalmi státuszát (vagy még inkább az általuk megcélzott társadalmi státuszt nézzük), akkor a kockaház nem sorolható a népi építészet körébe. Márkus István kiváló szociográfus látta és láttatta talán legjobban ennek az átmeneti korszaknak sajátos, „utóparaszti” világát. Azt a társadalmi miliőt, amely neveltetése, habitusa folytán még paraszti, de céljaiban, vágyaiban már kispolgári. A paraszti életet meghatározó önálló gazdálkodás – korlátozott háztáji formában – de a legtöbb faluban még eleven hagyomány volt, ugyanakkor a szülők már nem törekszenek arra, hogy gyereküknek is átadják ezt a tudást. A háztáji ily módon egy olyan jövedelemtermelő stratégia volt, amelynek tényleges célja, hogy a következő nemzedék már kiléphessen a paraszti lét „össztársadalmilag” lenézett világából (szociológiai fogalmakkal élve: rendjéből). Ennek az utóparaszti létformának volt kifejezője a kockaház, illetve a melléképületekkel bővített kockaház. Tóth Zoltán, a jelenség ma már klasszikusnak számító leírásában ezeket a telkeket „ólas kockaházaknak” nevezte, megint csak megidézve ezzel a klasszikus népi építészet szókincsét (lásd ólas kertek, ólas kertes települések, Tóth. Z.: Egy életforma felbomlása. A szekszárdi kockaházak társadalma miért van ez a szünet? 1972-ben. In: Valóság (XIX.) 4., 1976).

Persze éppúgy nevezhetnénk ezt az utóparaszti építésmódot „nyári konyhás” kockaháznak, sőt, ennek talán még inkább. Hiszen a nyári konyha a legtöbb helyen túlélte a háztáji felszámolását, illetve még ott is épült (városi agglomerációkban, sőt Budapesten is), ahol komoly gazdálkodásra sem idő, sem hely, sem igény (a munkahelyen szerzett elegendő jövedelem) nem mutatkozott. A nyári konyha sok esetben már formájában is egy kicsinyített népi lakóházra emlékezetett. S ha a kockaházat égetett téglából építették is (mert hiszen a tégla korántsem volt magától értetődő, a vályogépítkezés tovább élt még egy darabig), a nyári konyhánál maradtak az olcsó és helyben előállítható vályognál. Az anyaghasználatnak ez a kettőssége is jelzi a kétféle életmódhoz kötődő elvárásokat: a paraszti világ letűnését és a kispolgári eletmód tartósságát.


 

Mindezek az értelmezések persze hasznosak, ha az adott korszakot kívánjuk megérteni, de nyitva hagyják a kérdést, vajon a kockaházak bontása, átalakítása, végső soron értékveszteséget okoz-e a magyar vidéken, megérdemlik-e ezek a házak, hogy megőrizzük őket? Annak idején a népi lakóházak eltűnése egyértelműen rontotta falvaink összképét, táji beágyazottságát. Most, hogy az évtizedeken át főbűnösként emlegetett kockaházakra kerül a sor, akár fel is lélegezhetnénk, ha nem látnánk a változások valós irányát. Már a nyolcvanas években, a tetőtér beépítéses és emeletes családi házakkal megkezdődött a lakásméretek gyors növekedése. A kilencvenes évek elején Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor az akkori mintaadó középosztály lakásideáját kutatva mutatta ki, hogy a családtagok individualizálódásával párhuzamosan a családi otthon „lakosztályok” (gyerekvilág, szülők világa, dolgozó, nagymama vendégszobája, nappali-társalgó stb.) konglomerátumává vált (Kapitány Á. Kapitány G.: Beszélő házak, 2000). Ha ehhez hozzávesszük a garázsnak, mint vezető státusszimbólumnak a térigényét, látható, hogy adott telekméretek mellett házak növekménye csak a kert rovására valósítható meg. Mai vidéki településképeink (főként az elővárosi, agglomerációs övezetben) sűrű beépítettségét nézve a régi előkertes kockahazáz (ahol ráadásul a kert rendszerint az utcára is „kiterjeszkedett”), meghitt léptékű, régi világot idéz, a mindenkori „múlt század” nosztalgiáját kelti az emberben, mint ahogy annak idején Krúdy és Mikszáth is megcsodálta a táblabíró világ visszamaradt reliktumait."

 

A tervezett tanulmánykötet a Térformák – Társadalomformák sorozatban, a Magyar Nemzeti Levéltárban, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával 2019. máj. 27-én megrendezésre került tanácskozás szakmai anyagára támaszkodva jelenik meg 2020 második felében. A kötet további szerzői: Juhász Katalin, Hunyadi Attila, Perényi Tamás, Kovács Bence, Legeza Borbála, N. Batári Zsuzsanna, Vajda Barnabás, Kovács Zsuzsanna, Ispán Ágota Lídia, Szolnoki József, Sári Zsolt, Hausmann Cecília, Deodath Zuh, Jász Borbála és Dobovicki Attila. 

 

 

 

 

5 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »